Bíró László, tengerész

„Szemem előtt Rejtő Jenő matróz hőseinek figurája jelenik meg: nagy darab férfi, huncut szemekkel, lapátkézzel, vaskos hanggal. Igencsak meglepődök, amikor meglátom a szolnoki Bíró Lászlót. Ő éppen az általam elképzelt hős ellentéte: vékony, alacsony, halk szavú ember. Ilyen lenne egy mai magyar tengerész, hajós ember?

Bár a tenyere, az ujjai, azokon bizony látszik, hogy nem zongoratanár volt…! Rajtafelejtem tekintetem, észreveszi: — Nézze csak, nem tudom kinyújtani a kisujjamat, ezt az Északi-tengeri hajózásnak köszönhetem. Veszett hideg volt, június harmadikán még jégtáblák úsztak el a hajónk mellett, alig vártuk, hogy megérkezzünk Finnországba. Az ízületek a kezünkben a fagyos széltől szinte teljesen felmondták a szolgálatot — meséli László, rajtam pedig önkéntelenül végigfut a hideg.

Bíró László világ életében „vízi” ember volt, a folyók, tengerek iránti vonzódása 1967-ben kezdődött. Hátrahagyva vasas szakmáját, leszerződött a Maharthoz. Először folyami hajókon szolgált, kezdetben matrózként, majd kormányosként, végül a hajó „anyja” lett, azaz fedélzetmester. 74-ben aztán gondolt egyet, és pilótákat is megszégyenítő orvosi vizsgálatok után tengerjáró hajón kezdett szolgálni. „Honnan jöttél, komám?” – kérdezték az új kollégák, majd amikor megmondtam, hogy a Dunáról, csak annyit feleltek lekicsinylően: „Pocsolyás vagy!” — meséli a hajós ember a kezdeti tengeri élményeit. Ám Lászlón sem a becsmérlő szavak, sem a kemény matrózélet nem fogott ki, évekig járta a végeláthatatlan vizeket.

— Egyszer mégis majdnem bedobtam a törülközőt… 1975-ben óriási vihar kerekedett a Földközi-tengeren. Rángatták 2000 tonnás hajónkat az 5 méteres hullámok, a kormányos az Etna mögé vezette az akkor gyufásdoboznak tűnő „otthonunkat”. Egy napig dacoltunk az elemekkel, nekem pedig azon járt az eszem, hogy csak egyszer érjek partot, isten bizony, elmegyek gyertyaöntőnek. Végül a „Cegléd” nevű hajónk megmentett bennünket, épségben kikötöttünk. Én pedig nem tartottam be ígéretemet, hamarosan a Vörös-tengeren csodáltam éjjel a világító planktonokat, közben fulladoztam a hőségben, a párában. Kemény, mégis csodálatos ez a világ! — mondja meggyőzően.

Miközben hallgatom, egyre inkább kezd belém bújni a kisördög. „Csak azért is” megkérdezem: — László, minden kikötőben volt „feleségük” a matrózoknak? Elneveti magát, szemében ott a cinkosság.

— Mit tagadjam? — válaszolja — jó néhány kolléga kóstolgatta a hölgyeket. Egyszer egy arab kikötőben úgy dobtunk össze 1000 jordán dinárt egy magyar matróz büntetésére, akit megbírságoltak, csak mert… Nem sokkal később Szingapúrban kellett kimenekíteni valakit egy dühös család karmai közül, akik majdnem agyoncsapták, mert rákacsintott a hugicára. A Cegléd hajó fedélzetmestere meg Szudánban kapott egy „rejtélyes” betegséget, nem is mert hazamenni három hónapig a családjához.

Lászlóból csak úgy ömlik a szó, de hirtelen elkomorodik: — Az összezártság, a család hiánya elég sok gondot okozott. 3-4 hónapnyi utazás után elcsattant a fedélzeten egy-két pofon, volt, hogy kés is előkerült. Akadt, aki képtelen volt feldolgozni a helyzetet: egy öcsödi srác például Velencében vetett véget életének, sulykot kötött a lábára, és a tengerbe ugrott. És nem ő volt az egyetlen.

Talán nem lehet csodálkozni azon, hogy László 34 éves volt, amikor úgy döntött, legyen első a család. Végleg búcsút intett a tengernek, és hazaköltözött. Akkortájt még teherhajók járták a Tiszát, azzal a feladattal bízták meg, keltse életre a személyhajózást is szőke folyónkon.

— Négy évig küzdöttem a sikerért. A folyó, a politika és a városi elöljárók végül is arra kényszerítettek, hogy feladjam terveimet. S bár mindig a vízen vagy amellett dolgoztam, az igazi hajósélet az óceánokon, tengereken van. Persze, manapság már egyre ritkábban dobban meg a szívem miattuk, négy éve nem is szívtam magamba a tenger illatát. Hiába, vén róka lettem! — sóhajt.

De milyen róka! Eszes, ravasz és legfőképpen tapasztalt: Lászlónak tenyerében van a Tisza minden egyes kanyarulata, ismer minden hajótulajdonost és minden nagyobb vízi járművet. Ha lesz ereje és nyitott fülekre talál, látni fogunk mi még Szolnokon luxushajót is!

Bíró László álma, hogy fellendítse Szolnok vízi életét. Tervei között például az szerepel, a Strasbourgból induló 50 kabinos luxushajót városunkba csábítsa, hogy az több napot tartózkodjon itt, tehetős utasaival együtt. Ehhez azonban egy kikötő és támfal közötti biztonságos lépcsőfeljáró építésére volna szükség. Az önkormányzat egyelőre elzárkózott e beruházástól.” – szoljon.hu